mozdulni kell

www.bajtsiviol.blog.hu 

I.

Egyszál magadban álldogálsz

egy sötét öltözőfülkében, a strand mellett.

Ég a bőröd, klórszagú vagy,

Belső combodon vízcseppek versenyeznek lefelé,

csiklandoznak.

Ki vagy téve, kicsit

talán vacogsz is, csak te

vagy meg a zsírszagú bőröd.

A tenyereid bámulod épp,

túl sokáig voltál víz alatt

és felpuhultak az ujjaid

is, mint minden körülötted.

Nincs arányosság, semmi

sem világos, mint a nap.

Más perspektíva, itt nem látod be

a műanyag fehér asztalt,

amire rápakoltad magad,

úgyszólván „letettél valamit az asztalra”.

Talán olyan, mint a fülke árnyékából

kilépni a tűző nyári napra:

mindenre fény derül rajtad,

de te nem latod,

közben megvakultál.

II.

A lángosszag sürgető.

Éhezel a találkozásra,

mégsem mersz kilépni.

Zajtalan topogsz,

bendődben évek teltek el.

Kettőt kordult,

indulj már, menj.

Enyhe húgyszag lengi be

a feszült perceket,

Mély levegő, gyerünk,

te klórbúvár.

Korgó gyomrod is belefér,

nem égő.

Biztos talajt tudsz

 a lábad alatt, elhiszed:

máris kint vagy.

Adj magadnak egy kis időt,

Hamar szűnik az első

hősokk,

egy-két perc és a szemed

sem káprázik már,

Lábad közben pedig

kósza barackmagra talál.

Felfelé nézek egy ideje. 

Várlak, ülve topogok,

apró szívdobbanásokkal reméllek. 

A csillogás visszafolyik szemeimbe, csíp.

Felállok, a lábaim mennének már feléd,

karjaimmal is feléd nyújtózom,

vegyél fel,

vegyél ki,

vigyél innen el.

Összegömbölyödve ült bele

torkomba a magány, 

ősz kontya csiklandozta a mandulám.

Piszkafa lábait mellkasához húzta és

kókadt karjával körbefonta őket.

A fejét lehajtotta,

jól belém fészkelte magát.

Lélegzését hsllgattam 

magamban egy ideig,

már-már élveztem 

jelenlétének tapintható hiányát.

Rég volt ilyen társaságom

húsz éve belakott barlangomban, 

most nem kongtam úgy,

nem volt kietlen, csupasz e belső táj.

Sírni volna kedvem 

mindig, ha itt van,

most is.

Ha rágyújt a torkomban 

üldögélve, a füst 

könnyekre fakaszt talán.

Belső párbeszéd e

hallgatás kettőnk között.

Meghitt, meglepő, többszólamú,

sajnos kánon.

Ő azt mondja:

“Te elfordított képkeret,

tudtad-e, hogy

‘mit csinálsz, nem más,

mint háttartás?

Befelé néző a perspektívád,

míg így maradsz,

beszorulsz magadba csupán.”

Most én jövök, hogy

lenyúlok érte

két ujjal, és

elkapom s néma lesz,

vagy lenyomom, egy-

egy falattal lejjebb üljön már.

Nem tudok 

tőle, saját nyomoromtól 

megszabadulni,

ha rajtam múlik

magamba szorultam,

igaza lett,

ha.

(Mira Zénó képe)

A jelenléted, ahogy 

megosztod a dolgokat,

ahogy sötétség lesz

megengedő szavadra,

nem tudom megérteni,

az érzéseim más képet festenek

Rólad,

beránt, elborít, vadon,

belül tudom,

ez gyermeki hit,

nem rémít a fekete,

ennél sokkal-

sokkal több színnek kell lennie.

Ha egyszer elszakadsz-

nincs megnyugvás, csak

megy és megy

előre, nem áll

meg egy percre

sem jóbarátod,

az életed. Stopperrel kezében

diktál, mintha nem is neked

beszélne. Lihegsz,

próbálod utolérni,

A hideg szélről

nem is beszélve.

Egyszerre vagy süket

és cseng hangosan

mindkét füled. Láthatatlatlanul

talán, mi eddig burkolt

volt, nincs.

Meleg héjszerű

karcos puhasága

nem ölel, elszelelt.

Határszéli helyzet ez,

néha napfény-, néha 

esőáztatta, kitett.

Körülményes, s te

panasztalan 

és tapasztalatlan

tűröd sértődős

klimaxát. De

legalább megtudod,

bízni benne nem 

szabad, ha 

kisbetűvel írják.

Terpeszbe állsz, majd előre
hajolsz. Vársz. Lassan
elrugaszkodsz.
Előre bukfencezel, majd
mintha meg sem állnál,
állandó körforgásban
pörögsz. Nehèz volt az
elindulás, de már élvezed a
pörgést. Apró gátak ezrei
szakadtak fel benned.
Fájdalmuk tömény erővé
tompul, továbblendít.
Egyensúlyban vagy, te
hangtalan forgó gépezet.
Eddig nem tudtad, hogy ily
fájó keringés igenis
létezhet.
Nincs rúd, mi tartson, mégis
pörögsz. Örök vagy, Örök
Vagyok köré sűrűsödsz.

Ma a lépcsőházban elsírtam magam.

Erre

utánamnyúlt egy futónövény a negyedikről,

lépcsőfokok dobbantak értem és

egy öregúr megcsókolt üdvözlésül.

Néhol még a fal is kidomborodott, 

meleg közeledése 

pírként ütközött ki arcomon.

Én meg

otthagytam az illatom nekik.

(Még talán érezni a levegőben.)

A visszhangomat kérdezzétek, 

őt simogassátok,

engem ne érintsetek.

Egy zöld gumimatrac a magyar tengeren,
úgy lebegek.
Belém süppedve nyomot hagynak az emberek.
Fáj a súlyuk.
Felettem grillhús a felhőtakaró,
alattam rizsszemek az apró, úszkáló lények.
Köret vagyok csak, adalék.
A táj szürke,
a naptól meg pirulok;
attól félek,egy test alatt végül kipukkadok.

Tök jó, hogy hallak.

Jó az akusztika így egymástól pár háztetőnyire.

Szinte úgy tűnik nekem, mintha

csak egy szomszédos cserépen ülnél.

Mesterségesen közeli a hangod.

(Most jön a pedig.)

Pedig még messzi vagy. 

Ha lemásznál, talán észrevennéd

a sok girbegurba kerítést,

amin még át kellene vergődnöd magad ahhoz,

hogy valóban „egy cserépen üljünk”.

De azt hiszem, hogy ha észrevennéd,

visszamásznál a saját tetődre,

és úgy tennél, mintha mit sem láttál volna.

Elvakíttatnád magad a giccses naplementénkkel,

mesterséges suttogásod pedig egyre erősödne.

(Most jön a lehet, hogy nem így lenne.)

Szóval lehetne másképp.

Ezzel még nem akarok szembenézni.

Komfortosabb nekem visszamászni a saját tetőmre, 

és mosolyogva hagyni, hidd azt,

nincs ott alul út, és igazából

végig itt ültél, szorosan mellettem.