Összegömbölyödve ült bele

torkomba a magány, 

ősz kontya csiklandozta a mandulám.

Piszkafa lábait mellkasához húzta és

kókadt karjával körbefonta őket.

A fejét lehajtotta,

jól belém fészkelte magát.

Lélegzését hsllgattam 

magamban egy ideig,

már-már élveztem 

jelenlétének tapintható hiányát.

Rég volt ilyen társaságom

húsz éve belakott barlangomban, 

most nem kongtam úgy,

nem volt kietlen, csupasz e belső táj.

Sírni volna kedvem 

mindig, ha itt van,

most is.

Ha rágyújt a torkomban 

üldögélve, a füst 

könnyekre fakaszt talán.

Belső párbeszéd e

hallgatás kettőnk között.

Meghitt, meglepő, többszólamú,

sajnos kánon.

Ő azt mondja:

“Te elfordított képkeret,

tudtad-e, hogy

‘mit csinálsz, nem más,

mint háttartás?

Befelé néző a perspektívád,

míg így maradsz,

beszorulsz magadba csupán.”

Most én jövök, hogy

lenyúlok érte

két ujjal, és

elkapom s néma lesz,

vagy lenyomom, egy-

egy falattal lejjebb üljön már.

Nem tudok 

tőle, saját nyomoromtól 

megszabadulni,

ha rajtam múlik

magamba szorultam,

igaza lett,

ha.

(Mira Zénó képe)