Lenyomva tartasz,
Mint capslockot a gyűrűs ujjad.
Nem kapok levegőt.

A tükrök, kénytelenül is ott lógnak
Látóinkban.
Mint apró csillárcseppek
Csilingelnek és vernek vissza
Mindent.
Reagálnak.

Legszívesebben lecsapolnám csillogásukért felelős
Csarnokvizet.
MInden reakciót; ne legyen más:
Csak INakció.
Magának való tompaság.
Semmi vissza
verő
fény.

Miért próbálod szétzúzni
az igazi bepillantót?
"Vészhelyzet esetén törje be."
De nincs vész,
Csak helyzet.

....

Kellett egy tükör, hogy
Valóban a saját szemembe nézzek.
Kellett idő és fény.
Fény jó sok, hogy lássam a
Kontúrokat.
Lássam: hol kezdődök,
Hol van VÉGEM.

....

Mondd, létezik olyan, hogy
egészalakos pocsolya?
Attól talán elfogadnám a szembe
nézést.
Köpést.

Ekkor elkezd esni,
látóim megtelnek vízzel.
FENTről jön a szembe
sülés.
De ez nem köp.

Tessék, letettem. Itt van. Most rajtad a sor.
Kérlek, vizsgáld meg a kedvemért és mondj valamit, mert én kifogytam.
Tudom, kicsit nagy és félelmetes, hisz ki tudja, mi van benne, de hát te Mindenható vagy. Neked igazán tudnod kéne, hogy nincs mitől félned,  amikor ezt az izét vizslatja szemed.

Ja és adj egy másikat- meguntam a saját zsákjaim.

Ha kifordul a szemem és rángok, 

Neked akkoris édes leszek?

Ha nyáladzásommal elárasztom az arcom,

Sőt, a hajvégem is tocsog,

Te majd csak megsimogatsz hümmögve?

Ha elmegyek, és csak pár nap múlva térek haza,

Te akkoris betakarsz majd mit sem szólva?

Ahogy álomba fetrengem magam,

Te megint csak lehunyod a szemed, Magad előtt is?

Ha testemen, mint végtelen fényhernyók, másznak könnyeim,

Arcodon akkoris megvár majd a gyenge mosoly?

Ha tanácstalanul megnémulok, és VÉGRE Rád szegezem fényvesztett szemeim,

Te majd nem szólsz, csak adsz egy listát ’megoldás’ címmel?

Mondd: mi kell neked, hogy komolyan vegyél?

…

Miből vagy?

Ne állj tátott szájjal, hallod?!

Inkább adj egy ollót.

Elvágnám a selyemszalagot, amivel egyszer Hozzád fűztem magam.

A tavasz cseppfolyós boldogságként
csordogált szívembe.
A tüdőmből érkezett,
oxigéndússágától végre fellélegezhettem.
Bal pitvarba be, bal kamrából ki,
Így vándorolt centiről-centire bennem.

Útját el már nem vághattam,
Így szép lassan elárasztotta mindenem.

Sohasem tudtam felfogni igazán Isten útjainak tökéletességét és azt a kreativitást, amivel Ő dolgozik. Nem tudom leírni, mennyire inspirál a mi Teremtőnk.

Pár éve gondoltuk volna, hogy ekkora csodának leszünk a tanúi együtt? Ott, azon az estén, elhagyva a Bruckner rezidenciát, mondván, hogy nekünk "még beszélnünk kell" és még nagyobb tüskét hagyva egymás szívében, gondoltad volna, hogy ez itt és most lehetséges lesz?

Most, amikor lehajtott fejjel és könnytől ázott szívvel EGYÜTT szólunk Hozzá, Aki egyedül képes betölteni úgy igazán, azt hiszem, egy csodának lettünk részeseivé.

Előbb arról beszéltél, vannak a barátnők és vannak azok, akik igazi "Lélek-társak". Hát azt hiszem, Te nekem a második vagy.

Köszönöm.

https://www.youtube.com/watch?v=pqi4whXaHx8

Napok óta ugyanott vagyok. Mint valami rövidtávfutó, féllábú galamb keringek és keringek körkörösen. Van, mikor megindulok és a hiányzó fél lábamról is képes vagyok elfeledkezni. Ekkor valósággal repülök, persze csak futva. Szívom magamba a világot, szinte "galambfelettien" létezem. Viszont ez csak időszakos és én újra, meg újra visszapottyanok a földre. Ilyenkor megkérdőjezelem magam, ismét fél lábamra koncentrálok, magamat szinte ekként definiálom. Egy nagy hiány, semmi több.

És ha így van? Ha tényleg nem vagyok más, csak ennyi? Akkor ennek nem lehet másik oldala? Valami, amit eddig még nem vettem észre?

Hiszen lehet ez arra lehetőség, hogy lábam helyén szívem nőjön, hogy úgy igazán, Ő betöltsön. Más legyek, egyedi: egy féllábú, de kétszívű galamb.Akkor majd azt veszem észre, hogy talán már nem is akarok annyira körözni a futópályán csökevényes lábammal bajlódva, hanem elfogadom az Ő megoldását, és egy lábnyi súlytól megszabadulva végre igazán szárnyra kelhetek. Végre azzá válhatok, akivé teremtve lettem, egy egyedien összerakott szabad lénnyé.

"Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek kritikája
nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében
és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs -
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Ily méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű."

https://www.youtube.com/watch?v=nQfg-zQuDoM

Fontos vagyok Istennek. Nagyon fontos. Felfoghatatlan számomra, miért és hogyan.De ezek itt:

"Ti azonban legyetek erõsek, ne lankadjatok el, mert tetteiteknek meglesz a jutalma!"

"Megáldja azokat, akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt"

"Az Úr vezet majd szüntelen"

"Megaláztalak ugyan, de többé nem alázlak meg"

"Teljesíti az istenfélõk kívánságát, meghallja kiáltásukat és megsegíti õket"

"Ezután azt mondta Dávid: az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezébõl is"

Ezek az én apró sétabotjaim.