A régi iskolámra gondolok: az ott eltöltött rengeteg időre, a focizásra, a nyárra, amikor a focipályán a vizet vödörből kaptuk a nyakunkba, barátokra, ellenségekre, a téli hócsatákra, veszekedésekre, napköziben eltöltött időre, tanárokra, ünnepségekre, de leginkább azokra a pepita kövekre, amik mindenhol ott voltak.
"Nem minden fekete vagy fehér"- mondják, pedig ott az volt, az egész iskola pepitában úszott. Elítéltek, besoroltak, elneveztek, fekete vagy fehér lettél. Nem volt átmenet, ha pedig valaki az átmenetbe tartozott is, azt senki sem látta.
Most megint feljött elém ez a két szín, amikor úgy nekiveselkedtem megkeresni, hol is vannak az én személyes határaim. Anya sokszor mondja, nem minden fekete vagy fehér. Elmondom neki, mire jöttem rá éppen, ő pedig ezzel a mondattal teljesen elbizonytalanítja a meggyőződésemet...( amiért mellesleg nagyon hálás vagyok!!)
Szóval akkor vannak fekete és fehér dolgok, de vannak, amikre magadtól kell rájönnöd, olyan dolgok, amik még a Bibliában sincsenek megírva. Olyanok, amikre Istennel való kapcsolatod alatt lassanként jössz csak rá. Ehhez idő kell, hogy ne sorolj be egyről a kettőre mindent feketének, rá kell jönnöd, hogy Isten majd felgyújtja a villanyt, és tudni fogod, milyen színű is az valójában.
Mint Jóbnál. Máshogy talán sosem juthatott volna túl azon az istenképen, ami még a bőségben volt neki, azok nélkül a szenvedések nélkül. Ennek így kellett történnie. És Isten megtanított neki valamit, egy kicsit tágabb nézetet, hogy ne csak azokat a pepita köveket lássa.És én is csak azt remélem, hogy Valaki egyszer átfesti azokat monoton köveket, vagy felnézek a padlóról.
