Ültem az asztalánál. Olvastam a Bibliáját és az útmutatóit. Néztem a dobozait, az apró kincseit. A macskáját megetettem, és a székében ültem. Mégsem volt ott.
Nem is olyan rég, talán két-három hete kábultan hallgattam a hangja másolatát hazafelé. Aznap rossz volt, szörnyű, fojtogatóan lenyomott az álarc, amit aznap viseltem, másnap reggel a buszon pedig erősen harapdáltam a szám szélét..
De aztán, mintha elvágták volna. Vége volt. Legalábbis azt hittem. Az álarcot levéve is majdnem ugyanolyan boldog arcot sikerült produkálnom, mint azzal együtt. Emiatt aztán nem is tudtam, mi van velem. Egy normális embernek sírnia kéne, napokat, éjszakákat átvirrasztva, nem??
De aztán elengedtem, gondoltam, mindegy. És visszajött, csöngetett.
"A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullatja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.."
Ültem az asztalánál. Olvastam a Bibliáját és az útmutatóit. Néztem a dobozait, az apró kincseit. A macskáját megetettem, és a székében ültem. Mégsem volt ott. Erre a gondolatra átszakadtak szemem addig eltorlaszolt gátjai. Nem is fájdalomból sírtam, felejtésből. Vártam már a cseppekre, amik lassan folyókká duzzadtak.
Megjött a várva várt árvíz, és ahogy ott ültem, távolról láttam magam. Egy görnyedő test csúnya lélekkel, kiszáradt szemekkel olvasva a fehér könyvet, ami egyszerűen neki szól. És még most is, így is megújít a szeretetével, újra elém teszi:
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3:16
És még rátesz egy lapáttal: '..de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited..' Lukács 22:32
"Veled van Istened, az ÚR, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked." Zofóniás 3,17
