Már megint ezek a belső harcok. Két hét alatt annyit láttam magamból, amennyi bőven elég volt.
egy lány úszik a folyón felfelé, árral szemben. Egy ideig a saját erejét használja, majd, ha elfárad- ami néha hamar megtörténik, néha viszont elég sokáig bírja-, szóval, ha elfárad, egy faágba kapaszkodik. Egy egész úszó fába, sok kiálló kis ággal: elég nagynak tűnik ahhoz, hogy elbírja. Rááll és élvezi a pihenést: ő találta a faágat, ami elég nagynak tűnik ahhoz, hogy elbírja. Rááll és élvezi a pihenést: ő találta a faágat, ami elég nagy ahhoz, hogy elbírja. Lényegében elbírja saját magát! Erre is képes! Ezt is ő csinálta! Ebben a pillanatban a fa tovább süllyed, nem áll meg a lába alatt. Eltűnik minden kis kiálló ágával együtt. És fuldoklik, a hirtelen süllyedő fa megijesztette és most kapálózik, mondhatni elfelejtett úszni. És ekkor tovább kapálózik újabb faágakat keresve, amikben ideig-óráig megkapaszkodhat.
A tópart mentén egy kötél vezet felfelé a folyón a víz felett. Már korábban is látta, de félelmet keltett benne az, hogy nem látja, hova vezet és hogy emiatt nem tudja "birtokolni". Nincs az az érzés benne, hogy Ő IRÁNYÍT és ettől ideges lesz.
Csak akkor vetemedik arra, hogy a kötél után kapjon, mikor már minden fa elúszott, amibe kapaszkodhatott volna és szó szerint RÁKÉNYSZERÜL.
Tudjátok, miért látom magam én ilyennek? Mert velem is ez van az önbizalom terén. Inkább felmegyek facebookra és ideig-óráig tartó hamis önbizalmat veszek igénybe, egyre inkább függve az emberek véleményétől és visszajelzésétől, minthogy elengedjem ezt. Miért? Mert így lényegében szabályozni tudom az életem. Magam. És nem kell Istenre támaszkodnom.
És most hol tartok? Most tartok ott, hogy az utolsó fa is lebukott alattam és egyre süllyed. Sok kapálózáson túl vagyok, sok "majdnem-megfulladáson", szóval már tudom, hova kell menni, és talán már oda is tudok menni. Mert most már eljutottam odáig, hogy nem azért megyek, mert tudom fejben, hogy ő jó és mindent meg tud adni, minden szükségletemet ki tudja elégíteni, hanem mert érzem is ezeket az igazságokat, azt hogy mekkora szeretet ad nekem. Megint megtapasztaltam, a szívem is érzi, nem csak a fejem tudja. Idáig is el kellett jutni. Most pedig azt hiszem, megragadom a kötelet és lubickolok egy kicsit nyugodtan... :)