Én csak azt tudom, hogy mi nem megy nekem. Hinni. Na, az nem megy.
Most nem arról beszélek, amikor imádkozom és teljesen át tudok adni valamit Istenemnek. Hanem arról, amikor nem. És ez van többségben. Jóval.
’Szörnyen érzem magam az iskolámban és el akarok menni innen. Menekülni akarok. Csak el innen, el!’ Ezek a gondolatok jártak/járnak bennem mostanság. Imádkozom, hogy hadd bízzam Istenre ezt a döntést, de ott van bennem, hogy „..de Uram, ha lehet, hadd menjek el innen..” És ilyenkor mit várok? Hogy Isten mutassa meg az utat, amit én már tulajdonképpen kijelöltem magamnak? Ilyenkor biztosítékokat hagyok, csak úgy a biztonság kedvéért. Én úgyis tudom, hova kell mennem.. És mi van, ha Isten pont elnézi ezt a dolgot??
Persze pontosan tudom, hogy egyszerűen gyáva vagyok bevallani azt, hogy gyáva vagyok. Vagy ember. Vagy mindkettő.
Ő már ezerszer bebizonyította nekem, hogy érdemes bíznom benne. De most nem merek megalázkodni. Előtte sem.
De most döntök. Elrugaszkodom, kikötöm a biztonsági övem és átülök a hátsó ülésre. Nem akarok vezetni többet az eddigi tapasztalataim miatt. Ebből bőven elég volt.
https://www.youtube.com/watch?v=zA0wbhon7ZY
https://www.youtube.com/watch?v=zA0wbhon7ZY
