Az autópályán suhanok. A meleg szél az arcomba vág. Gyönyörű naplemente van és én élvezem. Élvezem, hogy élek. Szívem kis szigetére eddig még nem látott érzések keverednek. Vezetek és érzem, hogy egyedül vagyok, mégsem magányos.
Újabb szétesések közepette, egy mozgalmas hétvége után rájöttem, mit szeretnék, és mi mindennél fontosabb nekem: hű maradni. Hű maradni magamhoz.
Mostanában sokat utaztak el a szüleim, hosszabb időre is, és kezdem megtapasztalni, mi az, hogy ÉN. Nem az, hogy én, mint a családom része, a sulim egyik tanulója, az ifi egyik tagja, hanem ÉN, mint az, akihez azt hiszem kezdek közelebb kerülni azzal, hogy nincs kihez kiáltanom, csak a Teremtőmhöz. Most nincs lehetőségem odamenni a szüleimhez és kiönteni rájuk a fejdobozom tartalmát, ezzel talán- nem szándékosan- azt is sugallva: itt van, oldjátok meg, én nem bírom el.
Nagyon nehéz nekem ez a kép. Új, ijesztő és nagy. És azokkal, amikkel előtte nem kellett megküzdenem, most meg kell.
Újabb bukások után újra megkérdőjeleződik bennem: engem valóban szeret az Isten? Tényleg? Feltétel nélkül? Vagy a hangnak a fejemben igaza van, ami azt mondja, hogy " Te jó ég, hogy is gondolhatsz ilyet?? Téged?!"
És hogy tudok Hozzá közel maradni, ha majd tényleg felnövök és egyedül kell szembenéznem mindennel?
Egy átbulizott éjszaka után a bűntudattal azzal kell megküzdenem, hogy ki is voltam tegnap este ott valójában. Az is én voltam-e vajon?
Hamar kialakuló kötődéseim elvesztése kapcsán azzal, hogy rádöbbenek, mik a hiányaim. Elhiszem, hogy Isten be tudja őket tölteni?
Bukások sorozata után azzal a gondolattal, hogy "ő vajon most mit gondol rólam". Érdemes adnom az emberek véleményére? Egyáltalán én ki vagyok? Saját magamban is megingott a hitem.
A sok külföldivel való találkozásom után azzal, hogy én hol leszek pár év múlva. Ijesztő, milyen messze van a komfortzónám határa most tőlem, és mégis érzem, hogy át kell lépnem. Nem tudom, ez még pontosan mit jelent, de tudom, hogy a határ felé tartok.
Azt hiszem, valaki alám teszi az utat. Az én utamat. Nem kell félnem, mert -számomra is állandó meglepetésként- még mindig nagyon nagyon szeret. Ahhoz, hogy hű tudjak maradni magamhoz, és hogy megtaláljam a kiutat a küzdelmeimből, azt hiszem, tudom mit kell tennem. Hozzá kell közelebb kerülnöm és Vele kell kapcsolatban lennem. Ennyi. Se több, se kevesebb.
Az autópályán suhanok. A meleg szél az arcomba vág. Gyönyörű naplemente van és én élvezem. Élvezem, hogy élek. Szívem kis szigetére eddig még nem látott érzések keverednek. Vezetek és érzem, hogy egyedül vagyok, mégsem magányos.
"Bizony itt van Isten,
a mi Istenünk örökkön örökké,
ő vezet minket mindhalálig."