nem bírom. ezt hogy lehet másképpen leírni?
nem tudom elviselni. nem tudom tűrni tovább. letenném. erőm végéhez értem. elegem van. nem tudok kitartani tovább. vége. végem.
annyi kérdés van a fejemben, hogy az nem kifejezés. egyszerűen nem tudom leírni őket.
szerelem. várjak? mire? hülyeség, ha várok, és lehet, hogy igazából csak egy elképzelt tökéletes dologra vágyom, ami soha sem jön el? és ha nem várok, nem bízom eléggé Istenben, hogy megadja a számomra lehetetlennek tűnőt?
az emberek újra és újra felteszik a kérdést: és a fiúk? bolond vagyok, hogy próbálok nem adni a véleményükre? mi van, ha Isten is azt akarná, hogy meghalljam őket, és én nem teszem?
annyira nagyon, de nagyon bele vagyok fáradva. én tartottam magam. mármint próbáltam, de itt ülök és én nem bírom tovább. nem bírom a folyamatos túlgondolásomat, nem bírom a mindig helyesen cselekvésemet. mi van, hogyha ezzel elrontom? örökre elcseszem a legszebb éveimet és lehetőségeimet?
mi van, ha máshogy növök fel? mi van akkor? akkor is rossz érzésem lenne, ha belegondolnék egy nem-hívő fiúval való kapcsolatba? akkoris pánik fogna el és egyből elutasítás következne? vagy akkor teljesen más lenne? és akkor ez végülis azt bizonyítja, hogy ez csak egy kényszer?
Nem tudom, hogy melyik Isten szabadsága, és hol korlátozom be én magamat. mi van, ha teljesen máshogy élhetnék?
nem tudom, nem tudom, nem tudom.
könnyek.
mély lélegzet...
