Hú,te, hogy nekem mennyire elegem van az emberi perspektívából. Az emberi defektes rózsaszín vagy épp ellenkezőleg: fekete szemüvegekből.
Rossz helyen keressük és rosszul értelmezzük a boldogságot. Vegyünk például az örök szerelmet. Ezt emberektől várjuk, és egyszerűen, a végletekig bízunk benne, hogy ilyen tényleg létezik és lehetséges. És ha valakivel nem működik, akkor ő nem az igazi, csak tovább kell lépni, és vagy megtalálod, vagy nem azt a bizonyos nagy Ő-t. Miért sétálunk bele ebbe az egyértelmű csapdába ilyen könnyen? Miért merjük ezt a hatalmas hazugságot elhinni? Miért hiszünk még 18 éves fejjel is a rózsaszín happy endekben és miért tápláljuk magunkba a reményt, ami végül megöl? És miért öl meg az, hogyha ez a képzet a nagy Ő-vel átélt örök szerelemről összeomlik egy csapásra?
Azért, mert a másik oldalon, ott, ahol ez az örök szerelem/ szeretet beteljesedhetne, ott nem merjük elhinni. Ez cseppet sincs belénk táplálva az, hogy Isten minket fenntartások nélkül szeret, tökmindegy, hogy nézel ki, ki vagy, ki voltál és hogy viselkedsz. Nem tudsz semmit tenni, hogy kevésbé vagy hogy jobban szeressen Isten! Semmit.
És hogy ezt miért olyan nehéz elhinni? Mert a tündérmesék másról szólnak. Ha ebben az ISTENI LOVESTORY-ban hiszel, és ezt tapasztalod is naponta, akkor bolond vagy, együgyű, egyszerűen csak flúgos a többi ember szemében.
Én tudod mit mondok? Én átéltem az örök szerelmet és minden egyes nap át is élem. Az életem ettől nem lett problémamentes, hirtelen nem oldódott meg minden, de az egész alapjában véve jobb lett. Azért, mert boldog vagyok, mert tudom, hogy van kegyelem. Hogy az élet semelyik szarságában nem vagyok egyedül. Mert tudom, hogy szeretve vagyok. ÖRÖKRE.
Ez az én tündérmesém. :)
