Kinézek az ablakon. Taknyos az ég. Mindenhol szürke házak, szürke vakolattal, csenddel. Minden fázik, nyirkos idő van. Az autók is szürkék, és mintha egy-egy épp tüsszenteni készülne. Unom ezt a tájat. Mérhetetlenül unom.
Tudod mit akarok? Egy hatalmas ablaktörlővel nekiesni az egész tájnak. Olyannal, amit a kocsikon használnak télen. Jól az arcokba akarom tolni a rongyot és az ablaktörlőt, és addig akarom sikálni, amíg elvesztik ezt a bágyadt fénytelen szürkeséget. Színeket akarok látni, sok-sok tarka érzelmet. A saját arcomból is el akarom űzni a csöpögő felhőket.
A világ bántó és félelmetes, és cseppet sem olyan, mint amilyennek elképzeltem. És hogy hány szörnyűséggel fogok még szembesülni, nem tudom. De hogy én velem mi van, azt is képtelenség lenne kideríteni. Túl gyorsan növök fel, gyerek akarok maradni, egy kicsit csak.
Tudod mit akarok? Egy hatalmas ablaktörlővel nekiesni az egész tájnak. Olyannal, amit a kocsikon használnak télen. Jól az arcokba akarom tolni a rongyot és az ablaktörlőt, és addig akarom sikálni, amíg elvesztik ezt a bágyadt fénytelen szürkeséget. Színeket akarok látni, sok-sok tarka érzelmet. A saját arcomból is el akarom űzni a csöpögő felhőket.
És lassan tisztul a kép. Csak egy Valakit látok. Egy Valakit. Miközben figyelem, megváltozik a táj. Fúj egyet, és az esőcseppek versenyre kelnek egymással, végiggördülnek az ablakomon, majd pedig eltűnnek. A felhők lassan meggyógyulnak, és ugyan nem tűnnek el teljesen, de bárányfelhőkké változnak. Az autók visszanyerik színűket. A fény igazi lesz, cseppet sem bágyadt.
A boldogság lehet úgyis boldogság, hogy nem naiv, és a körülményeket figyelembe véve, a körülmények ellenére boldog. Mert a fókusz nem a szörnyűségeken van, hanem azon a Valakin, aki gyógyít, épít, lát és érez. Aki engem vezet és olyan eszméletlenül szeret. Így, csak ezzel a hatalmas szeretettel és fókusztartással tudok világítani.
Megtanultam, hogy az embereket nem tudom megmenteni. Nem tudok rajtuk segíteni, ha nem kérik és nem tudok változtatni a helyzetükön, hogyha ők nem változtatnak. Helyettük nem tudok semmit sem tenni. Azt is megtanultam, hogy akár sikerül rajtuk segítenem, akár nem, nem az én felelősségem, minden esetben Isten kezében vannak.
Magamról pedig mit tanultam? Azt, hogy talán túl sok érzés szorult belém, mindenesetre az én drága Teremtőmtől kaptam hozzá egy kis segítséget is. Nem a megoldást, a megoldás személyesen az Isten, inkább egy folyosót a megoldáshoz, ez pedig az írás. Rosszabb időszakaimban olyan ihletet kapok, hogy hihetetlen. Ez a bejegyzés is így készült.
