Betette a tavasz a lábát a házba. a küszöbön toporog. Ő a kedvencem: a fényei, a szele, a napsugarai, és ahogy ezek egyre versenyeznek az arcpíromért.
Mit akarok? Céltalan sétákat tenni és elmerengeni. Lomhán fagyizni az öreg Duna partján, és szelíden megkérni, meséljen nekem. Sietősen haladni a körtéren, vagy épp a Bazilika előtti lépcsőn elmélázni. Tanulni, tenni, írni, lenni, csak szimplán élvezni. Most csak a fényt akarom kergetni a pocsolyákban és hallgatni a margitszigeti bringók csilingelését. Egy nyitnikék-re ébredni vagy épp lyukas órában a rakparton hömpölyögni. Magamat a törzshelyemre egy könyvvel és egy bögre teával bevackolni. Örülni, feltétlen örömmel és sírni, olyan vigasztalhatatlanul.
A tavasz, ő egy olyan évszak, amely napsugaraival nem csak az arcomat éri el, a szívemig tolakszik. Be sem kopog, kedvesen betöri az ajtót. Nincs választásom, csak úgy kikerget. Az agyamat kézen fogja és táncra perdül vele, elviszi messzire.
Ráérek még felnőni.
