Hű, te, hogy meghíztam. Jézusom, ezek a lábak! Baaaassszuuuus. Ne. Vajon ő mit gondol rólam? Jézusom, fogyóznom kéne. Megint szar kedvem lett. Hát hogy nézhetek így ki? Istenem, miért? Miért van másnak tökéletes alakja, ja, és nekem miért nem? És miért van másnak meg az összes jó cucc?? Kell egy olyan táska.
Ha vásárolni megyek, mindig elégedetlen leszek azzal, amim van. Vagy inkább annak a hiányával, amim nincs.
Ha magazinokat nézek, mindig elégedetlen leszek az alakommal. Vagy inkább arra leszek irigy, akinek tökéletes az alakja.
Ha facebookon vagyok, mindig elégedetlen leszek a lájkjaim számával. Bármiről is legyen szó, akár fényképekről, akár kiírásokról.
Ha instagramra megyek, közlési kényszerem lesz. Mindent megosztok és olyannak állítom be magam, amilyen nem vagyok.
Irigység, elégedetlenség, rossz önértékelés. Ez az, amit manapság egyre gyakrabban beengedek a lelkem kis titkos kertjébe. Ahol eddig béke volt és minden virágba borult, burjánzott, most minden leharcolt, a levelek sárgulnak és még a tó is poshadt!
Minden egy pillanat műve, és észre sem vettem, ahogy ezek a ’nem-jól-használt’(direkt nem írok rossz jelzőt) társasági felületek hatottak rám. Mégpedig rosszul.
Stop-ot kell intenem a gondolataimnak, mert az minden betegség ’melegágya’. Isten szemén keresztül kell látnom magamat. Nem pedig az engem körülvevő világ nézőpontjából.
Kívánjatok sok sikert. Most kezdem.
