Újra itt ülök, sok ideje először. Majdnem egy egész hónapja, hogy utoljára írtam. Rengeteg minden történt velem azóta, mióta kétezertizennégyet írunk.
És azt hiszem, jól kezdődik, bár harcosan, de eredményesen. Istentől rengeteg alázatot kaptam a kapcsolataim rendezésére; rengeteg bölcsességet, a hogyan tovább helyzetekben; rengeteg bátorság az állj ki magadért szituációkban és mindenekelőtt azt kaptam, hogy felismertem, ami nekem nem tesz jót és nem is érzem magam jól benne. És egy olyan helyzetet, ami miatt ezt lassanként belátom. És rengeteg erőt, hogy merjek ezzel szembenézni. És rengeteg időt is, hogy átgondoljam, mi a rossz azokban a kapcsolataimban, miért érzem rossznak, és milyen határokat húzzak, hogy jobb legyen. És azt is megtanultam, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy határhúzás. Igazából szerintem csupán annyit jelent, hogy magadnak egy személyes teret húzol és önálló emberként vagy benne a kapcsolatban. Így megfogalmazhatod azokat a barátaiddal szemben, amik zavarnak, és gondolkozhatsz, hogyan szeretnéd máshogy csinálni.
Szóval mi is történt?
Hát két sztorim van. Az egyik, hogy a bátyámmal egyik este leültem beszélgetni, és az egész eddigi kapcsolatunkat átbeszéltük. Elrendeztünk mindent, miközben egymás életének részesévé váltunk. Láttam egy kis szeletet abban a másfél órában belőle, és ez több volt, mint amit vártam. Egy kicsit beavatottnak, szemtanúnak éreztem magam végre. Láttam abból a világból egy kicsit, amit ő lát. Imádtam azt a másfél órát.
A második sztori pedig a múlt pénteki kiborulásom volt. Csak szavakat írok le, a cselekménnyel nem akarok senkit se untatni: egyik barátnőm otthagyott, nála volt a jegyem, kifizette nekem valaki, a másik barátnőm magán kívül volt, hazaértünk, lépcsőn fel- huuu.. hát a barátnőm nem éppen könnyű, másnap, sírások sírása, elveszett a telefonja, kabátja, nem ment el a vizsgájára, lélekápolás, Bavio tartja magát-Bavio rendben van. SE. Hát kiborultam. Régóta gyűltek bennem ezek az érzések. Nagyjából két hónapja kezdődött. Nem értettem, miért nem szeretek annyi időt a „legjobb barátnőimmel” lenni. De hiszen, ha azok, akkor hát miért nem szeretek?? Folyamatosan leterheltnek, lelkileg kimerültnek éreztem magam. Rengeteget stresszeltem és egyszerűen bármennyire is magamra vettem a dolgokat, rá kellett jönnöm, nem tudok segíteni, mert az már nem az én hatásköröm, hogy meg is tegyem helyettük „a helyes döntéseket”. Belefáradtam és kiborultam- ez volt a péntek este utáni másnap.
Ezen a héten mindent gondoltam. Hogy soha többé nem leszünk barátok, elmegyek a sulimból, hogy egyszerűen elcseszték a hátralevő életemet és a többi. De most egyszerűen áldottnak érzem magam. Hihetetlen áldottnak. BLESSED BEYOND MEASURE. Istentől kaptam a bölcsességet, és amit megtanultam, megtanultam. Ez az enyém, amit senki más nem vehet el tőlem. Megtanultam, hogyan kell határokat húzni, mi az a kemény szeretet és, hogy „ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok" Márk 11,24
