Megint látok valamit. Próbáld elképzelni, ahogy olvasod. Látok valakit. Egy alakot elsuhanni előttem. Olyan, mint én. A haja lobog, és fut rendületlenül. Hangtalan menekül. Nem tudom, mi elől. Nem is biztos, hogy valami elől, nincs félelem az arcán, nincs semmi az arcán. Csak fut és fut tovább. Aztán hirtelen, mintha valaki hozzáérne a képhez, az a futó alak is lelassít, megáll, a haja végre utoléri, ahogy áll. Megáll a táj. Megáll az időjárás, hirtelen nem érzem már azt a vihar előtti szél-illatot, mint előtte. Se szél, se illatok, se érzések, minden leállt. A lány körülnéz, minden megállt, és ő sem képes mást tenni, mint körülnézni és állni. Végre az arcán felvillan egy érzelem: meglepődött, csodálkozik, nem érti. Nem érti, mi történik, pláne nem azt, hogy miért. Először mérges, félelem fogja el, próbálja a lábait rakosgatni és kitörni abból a láthatatlan búrából, ami fogvatartja. Egy kis idő múlva belefárad: elfogadja a helyzetét és inkább kíváncsi lesz. Ha most ez a dolga, akkor ezt fogja csinálni. Körülnéz, újabb és újabb színeket fedez fel a tájban, ez elragadja. Egyre nagyobbra nyitja a szemét: látni akar. Még többet és többet. Hogy miért is nem állt meg eddig, nem érti. Miért nem nézett körül, hisz itt minden gyönyörű. A naplemente, a köves út, amin futott, a szél illatát végre érzi. Nem is veszi észre, szabadon lépked. De már nem akar elfutni. Magára akad egy pocsolya tükrében. Mennyi mindent nem vett észre eddig.
Ez a lány épp olyan, mint én. Mint Bavio, aki „kényszerpihenőn” van. Hát igen, lesérültem. Dühös lettem, miért pont velem történik ez, hogy pont az első meccsem előtt… Türelmetlen lettem, nyugtalan, a kezembe akartam venni a gyógyulásom idejét, megszabtam, hogy egy hónapig akkor pihentetem és utána jó lesz. Meg fog gyógyulni. Ezt a gondolatot nem tudtam elengedni. Aztán, kis idő múlva belefáradtam a gyógyulásom uralásába, erőltetésébe: ez így nem jó. Valamiért megtörtént, valami oka volt annak, hogy lesérültem, megállított. Hát akkor most mit tudok tenni? Körülnézni ahelyett, hogy erőltetném, aminek nincs itt az ideje, sőt, amire képtelen vagyok.
Körülnéztem: visszanéztem magamra. Arra a túlzsúfolt, túlhajszolt valakire, aki csak futott némán, aki merev volt és teljességgel az ellentéte annak a vágynak, amit a szívemben magamról tartogatok. Mert az én vágyam egy cseppet sem problémamentes, de kiegyensúlyozott, vidám, nyugodt, de mégis pörgős, reményteli valaki, azzal a kisugárzással, hogy boldog és, hogy a helyén van. Tudod, az a valaki, akire ránézel, és látod, hogy van egy belső bázisa, ami feltölti, nap, mint nap. Rájöttem, így visszanézve, hogy egy csődtömeg voltam az elmúlt időben, teli félelemmel, rohanással, szorongással, túlgondolással. Nem hagytam magamnak időt arra, hogy éljek. Futottam a célomhoz, úgy, hogy az igazi célom valahol elveszett: az élet élvezete, a boldogság, semmi más. Erre vagyunk teremtve.
Arra is rájöttem, hogy „valamire rájönni, valójában semmi.” Változtatnom kell, hiszen látom már, miben akarok változni és hogy akarok élni. Nemet kell mondanom azokra a dolgokra, amik bezsúfolnak a mókuskerékbe, én NEM így akarok tovább létezni. Nem akarom tökéletesen csinálni: boldog akarok lenni.
Egyszerre olyan, de olyan végtelenül hálás lettem annak, Aki hozzáért a képhez, Aki megállított. Lehet, hogy furcsán hangzik, de hálás vagyok azért, hogy lesérültem, végre. Hogyha nem álltam volna meg, nem tudom, meddig bírtam volna ezt még anélkül, hogy bármit is észre vettem volna magamból, és abból, amit csinálok.
Fellélegzek és mosolyra húzódik a szám, ez már én vagyok, nem csak valaki, aki olyan, mint én. Mosollyal az arcomon lassú kocogásba fogok, miközben gyönyörködöm a saját életemben. Ja, és nem félek megállni sem. Ez én vagyok.
