"Kedves Kollegák, Diákok, Szülők, Barátok, Tisztelők!
S.F. kollegánk október 23-án tragikus hirtelenséggel eltávozott világunkból. Csendes, végtelenül tisztességes és emberséges, megalkuvást nem ismerő személyiségét soha nem fogjuk tudni pótolni közösségünkben. 1995-től tanított iskolánkban. S.F.-t az X Gimnázium saját halottjának tekinti.
mély megrendüléssel,
Á. P."
Egy magyartanár. Szelíd, Olyan, akin átnéz az ember. Csendes, és végtelenül jó ember. Ő nem tudott senkire sem haragudni. Engem nem tanított, de régebben párszor bejött helyettesíteni. Akárhányan is hangoskodtak az óráján és nem figyeltek oda, ő töretlen lelkesedéssel ment be újra közéjük. Akiket érdemes volt tanítani, azoknak olyan hálás volt, hogy hű. Az évfolyamtársaim osztályfőnöke volt, olyan igazi közösségreformer. Olyan osztályt varázsolt abból a 38 gyerekből, visszanézve hihetetlen.
És mégis megtört. Belül. Azt hiszem már régóta szedett gyógyszert. Depressziós volt. És végül öngyilkos lett. Leugrott valahonnan, azt mondják az osztályába járók.
Vékony, magas és szelíd volt. Én sem vettem észre igazán, míg meg nem halt. Hiba vagy bűn ez? Valakit csak akkor észrevenni, mikor meghalt?
Inkább lemaradtam egy lehetőségről, hogy megértsem, így gondolom. Hogy megértsem, mi vezet ahhoz a fajta elkeseredéshez, hogy a (családod ellenére is) a halál mellett döntesz. És hogy veszed a bátorságot, hogy leugorj valahonnan a magasból. Az a teljes reménytelenség, hogy már nem fél a haláltól, mert az életnél minden jobb. Nem tudom, mikre gondolhatott, de szeretném megtudni. Lenne még egyszer az iskolámban egy napig...
