Zongorázom. Mióta, már magam sem tudom. 11 éve talán, vagy ez lesz a tizedik, mindegy. Mindenestre az még most is igaz rám, hogy mindig rossz ujjrendet veszek játék közben, már persze, ha gyakorlok. Mert hát ez sincs túl sokszor.
Csavarom össze-vissza a kezem, a lehető legbonyolultabb módon rakosgatom ujjacskáim egymás után, amiből végül csak az a mondat kerekedik ki, hogy „elfogytak az ujjaim”. Próbálok bele-bele nézni a kottába, de valahogy sosem működik.
Valahogy a hitemmel is így vagyok. Próbálom csinálni, próbálok „jó” lenni, a saját erőmből törekedni, anélkül, hogy esetleg feltekintenék az én öreg Biblia-kottámba. A gyakorlás is elmarad rengetegszer. Az, hogy időt töltsek az én Istenemmel. Most arra kellett rájönnöm, hogy ezek nélkül nem megy.
Ez két hete történt. Azóta fél órával hamarabb kelek. És tudjátok, mi az érdekes? Nyugodtabb vagyok és sokkal-sokkal pihentebbnek érzem magam. Az a reggeli fél óra, amit a Teremtőmmel töltök, több, mint fél óra alvás. Sokkal-sokkal több.
Bekuckózok a szobámba, egy forró bögre kávéval, és egyszerűen vágyom megismerni Istent, és rajta keresztül magamat is. Ő az egyedüli mérce, amihez viszonyítanom kell magam, hát vele kezdem a napot. Egy kis ideje még el sem tudtam volna képzelni ezt. Hogy én és a korán kelés? Á-á, nem. Most pedig itt vagyok. És csak az áldást érzem.
Az ő útján keresztül vezet az utam. Én benne leszek az, aki vagyok. És rajta keresztül ismerem meg magam. Már reggel az ő tükrébe nézek, és nem az álmos fejemet bámulom.
"...adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja." Jelenések könyve 2:17
