Legbelül haltam meg. Teljesen elfáradtam. Rá két napra leültem és hosszas beszélgetések után (anyával, barátnőimmel) olyat imádkoztam, mint rég. Odaadtam Istennek az én összegyűrt, koszos, szinte fekete telifirkált lapomat, és feladtam azt, hogy én ezt egyedül valaha is fehérré varázsoljam. Itt a felejtés már nem segít, egy igazi nagytakarításra volt szükségem.
És hát a víz megjött, nem panaszkodhatok, naponta sírtam, és már rég esett ilyen jól az, hogy mindenen meghatódtam. Bár szomorú voltam, mégis jól esett a sírás. Ezekben a ’justcryandletGod’ estéimen valahogy mindig egyedül maradtam. Úgy éreztem, mintha Isten egy kis ronggyal alaposan törölgetné a szívem minden kis sarkát. Lassan, de biztosan változtam.
Pár nap telt csak el, és máris záporoztak az igék. A bibliaolvasóm, azt hittem, teljesen megbolondult, mikor egymás után ilyen címeket olvastam: A HEGYEK SÍKSÁGGÁ LESZNEK; ÉRDEMES SZOMORKODNI?; MINDEN UTADBAN NYUGALMAT AD.
Az ’i’-re a pontot viszont a szülinapom rakta fel. Egyrészt egész nap annyi ember és olyan emberek írtak, hogy nem hittem el.
Ahogy olvastam a sorokat, hallottam a hangjukat a telefonban, vagy láttam az arcukon a mosolyt, ahogy felköszöntenek, egyszerűen úgy éreztem, kiömlik belőlem a szeretet. Másrészt felhívott a nagymamám. Ez még nem lenne olyan nagy szám, sokszor felhív, főleg a nagyobb eseményeken, de az ige, amivel felköszöntött, na, az lesokkolt. Elmesélte, hogy ő nem ezt akarta adni a szülinapomra, de valahogy mindig ide tért vissza, és meggyőződése lett, hogy ezt kell adnia. Az ige ez volt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok.”
Ez minden kérdésemre a válasz. Csak hallgassam őt, figyeljek rá, ennyi a dolgom!! Szinte megkönnyebbültem, és annyira meghatódtam, hogy Isten milyen nyilvánvalóan jelenti ki magát, ráadásul a születésnapomon.
Hát azt hiszem, ezek a csodák, amik akkor történnek, mikor az én csődöt mondok, ezek a legjobbak. Ezekben gyönyörködöm.
