Csalódások sorozata ért az elmúlt hetekben, napokban. Mindenkiben és mindenben csalódtam. Hihetetlen elvárásokat támasztottam sokak felé, amiknek még én magam sem tudok megfelelni. Annyira felbecsültem, felmagasztaltam embereket, hogy hatalmas keserűséggel nyugtáztam azt, hogy ők is „csak emberek”. Megint túl könnyen mondtam: szeretlek. Bíztam, és beszorítottak. Beszéltem és a szavamba vágtak. Én pedig elhallgattam, felálltam és elmenekültem a helyzetből. Mint a kisgyerekek, úgy írogattam valami „szellemi listára” azokat a dolgokat, amelyekkel megbántottak, ezzel szándékosan benntartva magam a helyzetben. Ezekből a keserű csalódásokból táplálkoztam, és eszembe sem jutott, hogy én is ugyanolyan mélyen vagyok, vagy akár még mélyebben.. Elítéltem, és nem tudtam többé bizalmat szavazni. Elfáradtam „jó hívőnek lenni”. Elegem lett.
Tegnap este végső próbálkozásaimban leültünk családi csendességet tartani, és a gazdag ifjú történetét olvastuk. Csak azt kellett figyelnem a szövegben, ami először szembejön velem, és az ez volt: ’Miért mondasz engem jónak? Hiszen senki sem jó, egyedül csak az Isten.’ És utána a beszélgetésben egyre inkább megszégyenültem.
Kellenek az ilyen pontok, amikor rájövök: Nélküle semmi vagyok. És jó dolog látni, milyen hatalmas Isten és hozzá képest mennyire nem vagyok bármire is „érdemes”. Egyszerűen csak egy kis senki, aki újra és újra elbotlik, és már nincs is pofája odamenni Istenhez.
Így már „hitelesebben” tudom látni az embereket. Semennyivel sem vagyok jobb náluk. Megbocsátottam, ahogy nekem már olyan rengetegszer megtették. Bizalmat szavaztam, mert kaptam. Annyira jó, hogy ezért nem kell semmit sem tennem!
Isten megrázott, feldobott, majd a kezébe zuhantam: "helyrerakva" és biztonságban érzem magam.
’Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.’ Zsidók 10:31
’Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izráel házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre.’ Ámósz 9:9
Pusssz: Bavio
