Olyan eszméletlenül régen írtam, és annyi minden van a fejemben azóta. Túl vagyok a nehezén, itt az évvége (!!), az életem minden területére hatalmas színes ajándékdobozok zuhannak. Nem tudok védekezni előlük, és azt hiszem, nem is akarok.
Pár hónapja még göcsörtös aggódás-halmaz voltam. Ez mára megváltozott. Nem azt mondom, hogy teljesen eltűntek a cikázó aggodalmak, de valahogy jobban vagyok velük. Arra emlékeztetnek, hogy ezt nem nekem kell megoldanom, ez nem az én hatásköröm. Át kell engednem Valakinek, aki tudja, mit kezdjen mindezzel.
Aggodalmaim megoldására, és életem más területeinek rendezésére (csakhogy a külsőmhöz való hozzáállásomat is említsem) egyetlen megoldást találtam. Erre két képem is van. Az egyik, hogy egy tücsök lóg egy vékony szalmaszálon. Az a tücsök egyszerűen mindenével azon van, hogy le ne essen. Olyan erősen kapaszkodik a szalmaszálba, hogy nagyjából semmi másra nem is figyel.
A másik kép egy ajtó, ami kinyílik. Ennyi.
Mind a kettő én akarok lenni. Egy hihetetlenül ragaszkodó, csak Istentől függő valaki; és egy átfolyó, amin keresztül nem én érkezem. Ez az ajtó, ha kinyílik; ha engedem, hogy kinyissanak, csodák történhetnek. Ilyenkor engedem Istent dolgozni.
Mindkét kép alapja a szoros bizalmi kapcsolat, függés. Függni akarok Tőle. Az egyetlentől, akitől függni jó és érdemes. Az elmúlt pár hétben megtapasztaltam mennyi terhet vesz le a vállamról, ha megtanulok függni Tőle. Hihetetlen.
A problémáim nem tűntek el, nem gyógyultam meg mindenből mintegy varázsütésre. De legalább tudom, kit kereshetek és kire találok mindig. Tudom, ha Hozzá közelebb leszek, talán saját magamhoz is.
