“Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket.” 1 János 4:19
Ez az ige egy ideig kényszert ébresztett bennem. Ha ő szeret, nekem is szeretnem KELL. Rengeteg dologgal vagyok így, görcsös leszek tőle, elvárásként élem meg. Pedig nem az! Egy csodálatos lehetőség, amit Isten adott nekünk. Hála Neki, hogy újra és újra felnyitja a szemem, mint most is. Így hát már nem így gondolok erre az igére.
Van egy végtelen "alapszeretet" bennem, amit senki el nem vehet, és ami ösztönöz arra, hogy nyugodtan szeressek. Arra, hogy nyugodtan merjek gyenge lenni, mert erős vagyok attól a szeretettől, amit kapok az én Alkotómtól, attól, ami bennem él.
Eddig eszeveszetten és berögzülten óvtam magam mindentől, ami abba az irányba akart menni, hogy megismer valaki úgy igazán.
Ezek görcsössé, nem pedig szabaddá tettek. A barátnőimet és halomban álló csalódásaikat látva rettegtem, pedig velem soha nem történt semmi sem. Rettegtem, hogy megbántanak és attól talán még inkább, hogy én megbántok valakit.
Életem legszomorúbb kérdése ez volt, és talán még most is ez: Hogy tudna valaki engem tényleg szeretni, ha igazán ismer? Ha mindenemet ismeri?!
Aztán az idők során lassan így értettem meg ezt az egészet:
"Elfogadni magunkat annyit jelent,
mint megbékélni Isten ajándékozó szeretetével.
Mások szeretet felé önmagad értékelése az első lépés.”
SimonA
Hogyha nem tudom elképzelni, hogy tudna valaki szeretni, akkor azt hiszem, magammal kell lerendeznem ezt. Magamat kell helyretennem.
És egyszerűen elegem lett. Ki akarok szabadulni ebből a "befelé-szúrós" páncélból. Le akarom venni. És Isten segíteni akar ebben.
Mert minket előbb szerettek. Ő már elfogadott és szeretett. Nekem is így kell tennem magammal. Mi bajom eshet?
"Mindenki annyit él, amennyit szeretett. Aki szeretetet nem adott, semmit nem adott. Aki szeretetet nem teremtett, semmit nem teremtett."
Tolsztoj
